Guillermo del Toro olyan filmet rendezett, amely látványvilágában vetekszik az álomgyár bármelyik vizuális orgiájával – és most nem a tucat-szuperprodukciókra gondolok, hanem például Tim Burtonre vagy Terry Gilliamre. Tematikai és stilisztikai szempontból ők álmodtak meg hasonló filmi világokat. A téma persze hálás, és arra az örök dualitásra épül, melynek mozgóképi kivitelezését nagyon könnyű elrontani, ha avatatlan kezek nyúlnak hozzá, viszont lenyűgöző tud lenni, ha jól kezelik: élet és álom, valóság és mese határterületeinek feltérképezése, a tudatos és tudattalan tartományainak egymásba csúszása rendkívüli művészi ökonómiát (ehhez való érzéket) kíván alkotójától, ha el akarja kerülni a banalizáló beszédmód csapdáit.