Az örökbeadás az utóbbi idők egyik legszemléletesebb példája arra, hogyan tud egy végtelenül csendes, visszafogott film akkorát szólni, hogy az ember lelke beleszakad. Uberto Pasolini – nem rokona Pier Paolo Pasolininak, ellenben az olasz neorealizmus egyik atyja, Luchino Visconti volt a nagybátyja – inkább producer, mint rendező (Machan, Still Life), egy angol újságban azonban olyan történetre lett figyelmes, amely azonnal filmkészítésre sarkallta az olaszt. Egy brit lapban lett figyelmes egy haldokló egyedülálló apa történetére, aki egy örökbeadási szervezettel szorosan összedolgozva maga szervezte le kisfia adoptálását. Pasolini meg is próbálta felkutatni a férfit, ő azonban sajnos addigra már meghalt, a kisfiú adatait pedig nem adhatta ki az örökbefogadói szervezet. Az ötletcsíra viszont addigra már kreatív táptalajra került, Pasolini pedig visszafogottan szívszorító, csodálatos filmet készített belőle. Az örökbeadást úgy lenne a leghatásosabb nézni, ha az ember nem tudna róla az égvilágon semmit. Csak egy férfit látnánk, aki egyedül tartja el fiát, napközben rezignáltan ablakot mos, körbelengi valamiféle melankolikus, beletörődött aura. Később idegenekkel viszi sétálni a gyermeket, akik azt bizonygatják, hogy ők aztán a csillagot is lehoznák a számára, és a sajátjuként nevelik majd, később fél mondat erejéig egy halálos betegség is szóba kerül. Az örökbeadás még inkább letaglózó élmény lenne, ha valóban ennyiből döbbenne rá a néző mi is történik. Uberto Pasolini filmjének viszont már a címe is egy spoiler, de abból sem csinál titkot már a film megtekintése előtt sem, hogy egy haldokló apáról szól, aki utolsó hónapjait arra szánja, hogy a lehető legjobb családnak adja örökbe négyéves kisfiát. John sztoikus nyugalommal viszonyul utolsó napjaihoz: látszik, hogy saját halálával megbékélt, egyedül fia sorsa izgatja még. Bár szerencsésnek egyáltalán nem lehet nevezni, abban a kivételes helyzetben van, hogy ő maga választhatja ki a gyermek új családját. Időről időre újabb jelöltekhez mennek a kis