Egy kaukázusi grúz közösségben, kevéssé ismert rurális periférián vagyunk, ahol első ránézésre bármiféle kitörési szándék elképzelhetetlen. Egy ilyen környezetben éli magányos mindennapjait a negyvenes éveinek végét taposó Etero (Eka Chavleishvili) is, aki a falu vegyesboltját igazgatja és szépségipari termékek eladásából próbál megélni. A monoton, de legalább biztonságos mókuskerékből vele egyidős beszállítója zökkenti ki, akivel kamaszos hirtelenséggel szeretnek egymásba. A nő játszi könnyedséggel fejti le magáról a 48 évig érlelt egyedüllétet, de a társadalmi konvenciók és az azokból származó elnyűhetetlen bizonytalanság, illetve az új játékszabályok elsajátítása rendesen megnehezítik a kibontakozást. A 2023-as Cannes-i Filmfesztivál Rendezők Kéthete szekciójából (Quinzane) indult film Etero halálközeli élményével indít, amikor szederszedés közben majdnem a folyóba zuhan, de a halál, illetve az elszalasztott élet gondolata több jelenetben is erős látomásokban manifesztálódik: a hősnő hol a vízparton, hol egy fővárosi hotelben találkozik saját felravatalozott holttestével. Az elmúlás képsorai szerelmi betétekkel keverednek, Etero és Murman (Temiko Chichinadze) közös jelenetei csak úgy tapicskolnak a szenvedélyben, Erósz és Thanatosz, élet (szerelem) és halál így tehát folyamatos konfliktusban állnak egymással. E párharc legizgalmasabb színtere Etero saját teste, amelyről a nő az ultrahangvizsgálatig szentül azt hiszi, hogy végzetes betegség gyötri, holott az éppen az élet csíráit hordozza magában. Pákozdi Ágnes operatőr hosszú beállításai elegendő időt biztosítanak a néző számára, hogy az kellő alapossággal elmélyülhessen a grúz település pasztellszínű részleteiben, de a kamera nem csak a mindig elhagyatott, letisztult tereket, hanem Etero érintéssel éppen csak ismerkedő testét is kellő érzékenységgel mutatja be. A szinte sosem mosolygó, örökös kételkedésről tanúskodó tekintet, a furcsa szemöldökpár, a karcsúnak nem nevezhető testalkat pedig fokozatosan elkezd széppé és átélhetővé válni, köszönhetően a kamera leleplező, de őszinte közeledésének. A film magyar operatőre mellett az Eterót alakító Eka Chavleishvili játékát is érdemes kiemelni, a rendező előző filmjében is feltűnő színésznő megkapó otthonossággal mozog a zárkózottságát levedleni készülő karakter bőrében. A középkorú nő időnként vele egyidős barátnőivel vacsorázik, az unalmas, boldogságot legfeljebb hírből ismerő házas nők között azonban olyan ő, mint pipacs a búzakalászok között. Az egyik jelenetben hangot is ad értetlenségének: ha a házasság és a férfiak oly nagy becsben tartott nemi szerve egyet jelentene a boldogsággal, akkor mégis miért lógatja valamennyi nőtársa az orrát? Az asszonyok aztán el is panaszolják, hogy az első pár hét után férjeik gondolkodás nélkül cserélik le őket a kocsma melegére, de elődeik példáját követve végül kénytelenek lesznek beletörődni sorsukba. Velük szemben, illetve helyettük próbálja meghatározni magát Etero, makacs, megvesztegethetetlen természete pedig valódi esélyt ad neki a kiszakadásra. A Rigó, rigó, szederinda egyetlen problémája, hogy a nézői teljesítményért elég szűkmarkúan fizet, a játékidő vontatott, cselekménytelen kitérői az átlagosnál jóval nagyobb bevonódást, illetve erőfeszítést igényelnek, így aztán elég könnyű elveszni a közel két órás tájleíró költemény alatt. Ahogyan az is a befogadói élményt gyengíti, hogy egy adott ponton túl nem nehéz kitalálni, milyen irányba fog a történet kifutni. Elene Naveriani filmje ettől függetlenül fontos olvasatot hordoz, miszerint sosincs késő elkezdeni, legyen szó szerelemről vagy a tulajdonképpeni felnőtté válásról. Bármit is állítson a világ, a későn virágzó növények semmivel se kevesebbek, mint korán nyíló társaik. (Filmtett ro)