Az öregséget is harmonikusan megélő, aktív és szellemileg teljesen friss régésznő tanítványaival éppen egy kutatási eredményét ünnepli. Szülőföldjén járva, hazafelé menet hirtelen kiszáll az autóból, és sofőrjét hazaküldi. A napsugaras hangatábla gyerekkorát idézi, s ő boldogan indul neki az ismerős tájnak. De hamarosan eltéved és egy kivénhedt távolsági busszal folytatja útját az éjszakában. Álom és az ébrenlét határán valószínűtlen dolgok történnek meg vele: a buszsofőr ördögi arcot ölt, és kiteszi a buszból, s ő áll a zuhogó esőben, először egy elgázolt fiú holtteste fölött, majd a csatlakozásra várva. Két sötét figura elviszi egy kocsmáig, melynek kiadó szobájában gyermekkori barátjára lel, s lezuhan az elkorhadt falépcsőn. Aztán kezdődik mindez újra, barátságos sofőrrel, születésnapját köszöntő régésztanítványaival otthon, hogy a fürdőszobából kilépve megtalálja ugyanazt a falépcsőt, ahol az álmok is véget érnek. Az 1997-es év magyar filmtermése különösen gazdag volt, meghatározó szerzői filmek és örök közönségsikerek egyaránt debütáltak ebben az évben a rendezői elismerést Janisch Attila vihette haza a Hosszú alkonyért. A Hosszú alkony egyik erénye ma is kétségkívül az árnyalt fogalmazás. Egy-egy jelenet úgy működik, mint egy tóba dobott kő, újabb és újabb gyűrűket generál, újabb és újabb réteget hoz be az időszerkezetbe. Főszerepben Törőcsik Mari és a dimbes-dombos táj, a filmet Medvigy Gábor fényképezte (nem sokkal a Sátántangó után), a történetet Shirley Jackson elbeszélése alapján Forgách András írta, Janisch Attila látványtervezője F. Kovács Attila volt. Medvigy Gábor operatőr egyik utolsó munkája. Cselesen rétegzett narratív szerkezetének is köszönhetően a Hosszú alkony mindenképp megér egy, de akár több moziestet is.