Cannes-ba csak versenyen kívül engedték be, de így is hatalmas vihart kavart a 7 évre kitiltott rendező visszatérése. Trier víziója a gonoszról pimasz, provokatív és a nézhetetlenségig kegyetlen, ugyanakkor vitathatatlanul nem mindennapi művészi teljesítmény. A ház, amit Jack épített története a hetvenes évek Amerikájában indul, középpontban egy középkorú mérnökkel, Jackkel (Matt Dillon), aki valójában az építészet megszállottja, és azon munkálkodik, hogy felépítse saját házát a parton. Jack egy teljesen érdektelen hétköznapi ember lenne, ha történetesen nem lenne mindehhez pszichopata, és kreativitását-teremtésvágyát nem a gyilkosságokban, sőt még inkább a holttestekből létrehozott műalkotásokban élné ki. A hetvenes években induló története 12 évet ölel fel, kegyetlen portréja 5 fejezetben – 5 véletlenszerűen kiválasztott epizódból – rajzolódik ki. Jack folyamatosan reflektál cselekedeteire, elmélkedik az életről, a művészetről, illetve az őt körülvevő világról. Belső monológ helyett egy beszélgetőtárssal, az egészen a legvégéig láthatatlan Verge nevű úrral (Bruno Ganz) folytat diskurzust. Jack az öt általa kiválasztott eseten keresztül felidézi, miként lépett a gyilkolás útjára. Jack maga meglehetősen tankönyvszagú, ahogy cselekedetei is; ha Matt Dillon nem lenne képes ilyen jól megtölteni élettel a figurát, az csak egy orvosi és pszichiátriai tanulmányokból összeollózott kliséhalmaz lenne, de az áldozatai is a leggyakoribb áldozattípusok megtestesítői, akiket viszont olyan színésznők keltenek életre, mint Uma Thurman vagy Siobhan Fallon Hogan. Verge az, aki mintegy lelkiismeretként, vagy inkább belső hangként szólal meg, kérdéseket tesz fel, elszámoltat, míg egyszer csak egy szorult helyzetben megjelenik Jack előtt, és ötletet, ezáltal pedig menekülőutat kínál neki azzal, hogy megsúgja, miből is építhet oltalmat adó házat magának. Ettől kezdve Jack mellett haladva kíséri el őt a pokol tüzének pereméhez/széléhez (a ‘verge’ szó jelentése az angolban, de hasonlít a Vergiliusra is). Trier a képzeletre semmit nem bízva mutatja be, ahogy Jack egyre mélyebbre csúszik a bűn útján (és az ezzel együtt járó, egyre borzalmasabb rémtetteit). A kérdés csak az, hogy aki ilyen mélyen alámerült a bűnben, annak lehet-e még kiút a pokol legmélyebb bugyrából? Ki lehet-e törni egy folyamatosan kínzó beteges kényszer folyamatosan emésztő és egyre mélyebbre húzó örvényéből? Az A ház, amit Jack épített nem nyíltan politikus, de talán mégsem véletlen, hogy Jack sorozatgyilkossá válása a hetvenes évek elején indul Washington államban, abban az évtizedben, amikor Amerika mindörökre elveszíti ártatlanságát. A Watergate-botrány a hatalomba vetett bizalmat, a két olajválság és a nyomukban járó gazdasági recesszió a prosperitást, a vietnami háború pedig a legyőzhetetlenség érzését kezdi ki. Ebben az évtizedben tovább erősödik a feminizmus és virágoznak a szubkultúrák, a kulcsszó az önkifejezés és a polgárpukkasztás lesz. Ez a Hays-kódex (1968) megszűnése utáni trash-hullám és az exploitation-filmek fénykora, amelyekből Trier is jócskán merít, és ekkor tör utat a pornó és a horror is a mainstream felé (lásd a Mély torok és az Ördögűző mozisikerét). A hatvanas évek végi Manson-gyilkosságok és a Zodiákus-gyilkosságok miatt pedig minden korábbinál nagyobb érdeklődés mutatkozik a pszichopaták, tömeggyilkosok és sorozatgyilkosok iránt, nem utolsósorban az esetek nyomán végképp megrendül az emberek bizalma a rendőrségben. Nem véletlen, hogy a cselekvőképtelen, sötétségben tapogatódzó, az élelmességnek teljesen híján levő rendőrök Trier kedvenc céltáblái, és A ház, amit Jack épített nem egy humoros pillanata fűződik hozzájuk. Az emberek elhidegülése és közönye is megjelenik a filmben. Jack szabadon járkál ki-be különböző lakásokból hullákat cipelve, de véletlen sem kell tartania attól, hogy egy éber vagy kíváncsi szomszéd lebuktatja. Az egyik jelenetben Jack egy bérház ablakából az éjszaka csöndjébe ordítva demonstrálja leendő áldozatának, akit szintén segélykiáltásra bíztat, hogy kiabáljon torkaszakadtából segítségért, hiába veszik annyian körül, senki sem fog a megmentésére sietni, ahogy a zsaruk sem, pedig a kétségbeesett lány még náluk is próbálkozik, tőlük remélve menekülést. Hozzá kell azért tenni, hogy a sorozatgyilkosok éppen átlagos megjelenésük és hétköznapiságuk, a közegükbe való teljes beleolvadásuk, valamint az emberek hiszékenysége vagy inkább jóhiszeműsége miatt képesek évekig, nem egyszer évtizedekig szedni áldozataikat, akik a leghalványabb gyanú nélkül sétálnak bele a csapdájukba. Trier tisztában van ezzel, ahogy láthatóan a pszichopaták személyiségvonásaiból is alaposan felkészült, és éppoly rideg és távolságtartó pontossággal tálalja is mindezt, ahogy korábban például a gyászt és annak feldolgozását az Antikrisztusban, a depresszió stációit a Melankóliában, vagy a szexfüggőséget a Nimfomániásban – hogy csak a legutóbbi filmjeit említsük. Esettanulmányait a dán rendező formai megoldásai, a bennük felvonultatott gazdag utalá