Boris Vian és Michel Gondry meglepő, de egyáltalán nem véletlen találkozásának lehetünk tanúi a boncasztalon, ha a Tajtékos napokra váltunk jegyet. S hogy a végeredmény valóban szép-e, az már ízlés kérdése, ám a film láttán egy életre megjegyezzük, hogy a tüdőlótusz bizony csúnya valami. Colin, aki koktélzongorájából oltja szomját és a házi vízvezetékből előcsalogatott angolna pástétomát kóstolgatja, egy napon rádöbben, hogy szerelmes szeretne szenni. Nem tévedés, így írandó, mert ilyen bizarr ám ez a viani nyelvuniverzum: szabados belső törvényeivel, önkényes szinesztéziáival, eszement kifejezéskészletével és csintalan grammatikai leleményeivel már-már teljesíthetetlen kihívás a filmipar számára. Ami azonban lingvisztikai tekintetben szabotálná a filmes feldolgozást, rögtön ki is egyenlítődik a Tajtékos napok – szürreális és groteszk elemekkel megtűzdelt – tagadhatatlan képisége által, mely kaput nyit a vonzóbbnál is vonzóbb filmes megoldásokra. A közönség láthatta már francia (Charles Belmont – 1968) és – meglepő módon – japán (Go Riju – 2011) feldolgozásban a Tajtékos napokat, ám e két rendező számára nem ment gördülékenyen a megfilmesítés. Michel Gondry, a reklámfilm- és klipguruból filmrendezővé vált francia alkotó elsőre jó választásnak tűnik. Logikus a francia író, költő, jazz-zenész és még sok minden más Boris Vian szürrealisztikus képekben tobzódó művét olyasvalakire bízni, akinek eredendő vizualitáson nyugvó világát meg-megérinti a filmtörténeti múlttal rendelkező stop motion animáció, mely gyakorta szolgált a hétköznapiságtól elemelt képek technikai megjelenítőjeként. Sőt, nem idegen a szürreális tartalmak ábrázolásától sem, elég csak a cseh Jan Švankmajer stop motion animációt és élőszereplős szcénákat keverő filmjeire gondolni (Alice, Faust). Gondry továbbá olyan produkciókat jegyez, mint Az álom tudománya és az Egy makulátlan elme örök ragyogása, melyekben nagyszerűen működött a francia művész kreatív alkotói oldala, úgy tűnik azonban, hogy az évek során felhalmozott, jól megismert anyag- és ötletkészlet ilyen erős írói kézjeggyel ellátott közegben kissé érdektelenné és elnyomottá válik. Dicséretes, hogy Gondry meg sem próbálkozik a digitális animáció nyújtotta lehetőségekkel, mert az 1947-ben megjelent Tajtékos napoktól messze vetődne az elkészült filmanyag, ha tobzódna benne a CGI, ám a nosztalgikus filmtechnika sem hozza meg a várt eredményt, mert a túlzásba vitt stop motion, bábtechnika, nagyítás-kicsinyítés, burleszk szerű gyorsítás, visszajátszás bazári túlzásnak tűnik, és nem mindig megfelelő helyen, megfelelő időben bukkan fel. A Vian-féle Tajtékos napok szemtelenül szabad és fantáziadús, egyszerre vázol elénk egy könnyedséggel, bohósággal befestett világot és a lekopott réteg mögött felsejlő torz társadalmat. Gondry főleg az előbbit szeretné megragadni, az utóbbira is szán ugyan néhány filmkockát, de a Viannál oly bőszen fortyogó salak nem kap elég teret és időt. A rendező észrevétlenül komikussá fabrikálja a végeredményt, amivel nyilván kihívja maga ellen a sorsot, ám mentségére szóljon, hogy elsőrangú, többgenerációs kultregénnyel kellett megbirkóznia, mely élő, lélegző, szürreális anyag, és mint ilyen, nehezen adja meg magát. Na de térjünk egy kicsit vissza Colinhoz, akit ebben a feldolgozásban Romain Duris alakít, és bár nem ő a legtökéletesebb választás a szerepre, többé-kevésbé kipréseli karakteréből a maga lényegi sajátosságait. Colin tehát, mihelyst a fenti elhatározásra jut, egy születésnapi összejövetelen megismeri Chloét, akit Duke Ellington hangszerelt, és akivel még aznap este jár egy sandacsacsát (borzasztóan megnyújtott rongylábakon). Chloé szerepére Gondry Audrey Tautou-t kérte fel, aki annak ellenére, hogy közel a negyvenhez még mindig bájos, kicsit félreviszi a történetet, nem elsősorban kora, hanem skatulyái miatt. Colin menthetetlenül beleszeret Chloéba, akitől az első randevúra való felhívást egy tortából hámozza ki, akivel rózsaszín fahéjfelhőben andalog (legalábbis a könyv lapjain, mert a filmben ezt a szimbólumot egy kemény habból fröccsöntött, daruval lebegtetett hattyú helyettesíti), és akivel egy fergetegesen kaotikus esküvői ceremónia keretében házasodik össze (a filmben megkérdőjelezhető változtatással – kapaszkodjon meg mindenki –, egy gokartversenyt követően). Chloé nem sokkal később megbetegszik, lótuszvirág növekszik a tüdejében, és hiába a sok virág, melyet terápiás céllal pakolnak a mellkasára, a kór tovább terjed, és elragadja a lányt. A jómódú Colin mindeközben elszegényedik, így kénytelen csatlakozni a szürke, melankolikus napokat át-, meg- és túlélő munkástömeghez. Vian – akinek írói világa gyakran sötét, morbid és kiüresedett – könyvében a kellemetesség elemeit csak arra használja, hogy egy szemhunyásnyi időre elfeledtesse, hogy a szerelmespár boldogsága mögött ott rejtőzik a halál, társadalmi szinten pedig a perverzió, az erőszak, az emberek nemi, faji, egzisztenciális és ki tudja még milyen megkülönböztetése, valamint a létért való abszurd küs